Rendhagyó poszt következik, mert Ázsiához semmi köze, viszont ez a blog is foglalkozik utazással, és bizony úgy gondolom, hogy Pasztilla barátom dohogása igencsak helytálló és mindenkinek, aki külföldre utazik nyaralni, el kellene olvasnia. Az ő írása következik.
Grama-öböl, Albánia. Fotó: Pasztilla. Felhasználható a Creative Commons Attribution-Share Alike 4.0 licenc alapján.
A minapi Index-cikk és a napokban ismerősöktől kapott „jóindulatú” és „felvilágosult” érdeklődések margójára. Hogy például ugyan miért megyünk Albániába, ahol egyszer meg fognak gyilkolni bennünket azok a balkáni cigányok. Így tudatom, hogy ez engem mérhetetlenül bosszant, egyszersmind eltölt a szánalom.
Családi indíttatásaim és igyekezetem, no meg persze a szerencsés sorsom lehetővé tette, hogy Írországtól Ciprusig, Portugáliától Belorussziáig, Brazíliától Kambodzsáig, Kínától Kanadáig a kontinens és a világ számos helyén megforduljak. Magyarország nagy részét kamaszkoromtól huszon-éveim végéig módszeresen, faluról falura bejártam, a tuzséri Tisza-parttól a somogyszentpáli cigánytelepig, a kiszombori rotundától a Nógrádmegyert övező erdőig (a Vasi-Hegyhát és a Kemenesalja cakompakk kimaradt). Fiatal éveimben három nyaram két-két hónapjába telt, míg Európát nagyjából bejártam autóstoppal. Amellett, hogy láttam a világot, ötven kilométerenként váltogatva alkalmi sofőrjeimet egy hosszú sor mindenféle emberrel köthettem felszínes ismeretséget, és sikerült félretennem az olyasféle korábbi előítéleteim nagy részét, mint hogy a lengyelek ilyenek, a franciák meg amolyanok, de a dánok, azok bezzeg.
Nem arról van szó, hogy a világon mindenhol csak szépet látni és mindenhol makulátlanul jók az emberek. Korántsem. De egyetlenegy népre, országra, vidékre vagy településre nem tudok visszaemlékezni, ami ne ajándékozott volna meg a felfedezés, a megtapasztalás és a megismerés élményével (no persze az Iszlám Államot azért mégse látogattam meg). Magyarországon a százhuszonnegyedik útifalu főutcáján is ugyanazzal az érdeklődéssel tudtam végigmenni, mint ami az első faluban elfogott. Írországban sem csökkent jottányit sem a lelkesedésem, amikor megpillantottam a harminckettedik középkori apátság sziluettjét. És izgalommal szálltam be minden egyes az integetésemre megálló kocsiba. Mindig mindenhol várt valami új, ami azzal, hogy megtapasztaltam, az enyém lett, és gazdagabbá tett. Sétáltam sokat a Tisztviselőtelepen és sétáltam sokat a Havannán is, bizony még ezek is.
Hogy miért? Mert a világ minden talpalatnyi szeglete egyedi. Akinek nincs szeme és lelke ennek felismerésére és értékelésére, az maradjon otthon és igyon meg este egy üveg hideg Sopronit.
A világ minden más szegletében olyan emberek élnek, akik nem pont úgy gondolkodnak és viselkednek, mint mi és a rokonaink. Akinek nincs szíve ennek értékelésére és nem érzi, hogy a világ, az emberi kultúra sokféleségét megtapasztalni érdemes és jó, és nem tudja, hogy a világ sokfélesége az övé is, az Isten szerelmére, ki ne mozduljon a négy fal mögül, húzza be most már a függönyt, és gurítson le még egy hideg Sopronit. Egészségére!
Mindenütt emberek élnek, akik létrehoztak valamit, és az a valami és annak a valaminek a megismerése nyitottabbá és gazdagabbá tesz. A világ minden talpalatnyi szegletében tapasztalhatni olyat, ami csúnya, ami visszatetsző, ami sajnálatos. De ettől a hely maga sem csúnya, sem visszatetsző nem lesz, ahogy az ottlétünk sem sajnálatos.
Aki pedig úgy van belesüppedve a magyarságába, hogy Kiszomborról most olvasott először (és most is kiszombornak olvassa kis-zombor helyett), Csathó Kálmán neve hallatán a Google-hoz kell rohannia, és mondjuk az egyetlenegy megveszekedett Nobel-díjas magyar fül-orr-gégészt sem tudná megnevezni, de határozott élvezettel kéri számon a világon, hogy a sauerkraut nyomába sem ér a májas hurkának, a portugálok nem beszélnek semmilyen emberi nyelven, az olaszok elviselhetetlenül hangosak, a Balkánon elképesztő a vezetési morál, a svédek nyelik a karót, a románok szőröstalpú oláhcigányok, ebbe vagy abba az országba pedig soha az életben be nem tenné a lábát, annak csak azt tudom javasolni, hogy legvégül döntsön le egy deci szoba-hőmérsékletű barackpálinkát is abba a felvilágosult és széles látókörű fejébe.
Nekem azzal az égvilágon semmi bajom nincs, ha az ilyen ember inkább otthon marad. Sőt, még eltökéltebbé tesz, hogy én meg menjek.
Pasztilla
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.