Minden országnak megvannak a maga problémái, és ez alól Dél-Korea sem kivétel. A Hallyu (koreai hullám) rajongói számára álomcél Koreába utazni, sokan ábrándoznak arról is, hogy ott akarnak élni, látva a sok jóképű színészt, énekest, sztárt. De vajon a koreaiak szeretnek Koreában élni?

Idei felmérések szerint a megkérdezettek csaknem 80%-a elhagyná az országot, ha lenne lehetősége rá, és az igennel válaszolók csaknem fele már tervezi is, hogy inkább külföldön keresi a boldogulást. Az utóbbi években az emigráló koreaiak száma egyre nő, és minden eddiginél többen válnak meg az állampolgárságuktól is akár.

Az okok pedig?

Leginkább a munkaerőpiaccal nincsenek kibékülve az emberek, valamint a rendkívül magas versenyhelyzettel, amit az állásokért folytatni kell. Ezt követik a rossz munkaviszonyok, a stressz, az oktatási rendszer képtelen elvárásai, és mert úgy érzik, az egész rendszer igazságtalan, nem az emberekért van; egyszóval teljesen kiábrándultak.  A Korea Expose cikke szerint például a köztisztviselők átvilágításáért, felügyeletéért felelős szervben négy jogász közül három olyan tisztviselők gyereke, akik maguk is kapcsolatok révén jutottak tisztséghez, és nem azért, mert megérdemelték. Ez pedig általános a koreai kormányzati szerveknél, az emberek pedig úgy érzik, ez a rendszer kisemmizi azokat, akiknek nincs vagyonuk vagy kapcsolataik.

Már egy kifejezés is terjedőben van online: Hell Joseon, azaz Pokoli Csoszon: egy 19. században ragadt feudális társadalom, melyet hatalmas konglomerátumok (csebolok) irányítanak, és a borzalmas oktatási rendszert túlélő fiatalok egyetlen vágya az, hogy rabszolgaként szolgálhassák ezeket az urakat, akik kényük-kedvükre játszanak velük. Elhelyezkedni azonban nem egyszerű, a friss diplomások munkanélküliségi rátája igen magas. Akinek nem sikerül rabszolga-irodai munkát vállalnia, az esetleg valami alacsony köztisztviselői posztban tengődhet, míg sokaknak csak a Munkanélküliség Mocsarában való elmerülés jut, a többség pedig piszlicsáré kisvállalkozásokból ("sültcsirke-bódé") próbál megélni, mert 40 felett már nem lehet más munkát kapni. A végállomás Pokoli Csoszonban a Thapkol park, ahol idős bácsik és nénik szoktak kéregetni, vagy jótékony szervezetek által osztott ebédre várni. Mindeközben pedig az elit réteg ül a palotájában és magasról tesz a népre, mint régen a nemesek.

[caption id="attachment_2784" align="aligncenter" width="806"] iKaMuSuMe__@twitter[/caption]

A Pokoli Csoszon-térkép a kiábrándultság és a kétségbeesés extrém terméke, de valóban súlyos problémákra utal, melyeknek már látható eredménye is van: csökkenő születési ráta, itt az OECD országai közül a harmadik legmagasabb a munkahellyel nem rendelkező, és oktatásban vagy képzésben sem részesülő fiatalok száma, és rendkívül magas az öngyilkosságok száma is.

A The Diplomat ugyanakkor rávilágít, hogy bár a statisztikák nem túl biztatóak, túlzás lenne azt állítani, hogy minden dél-koreai boldogtalan, depressziós és pokolinak éli meg országa viszonyait.