Sokszor felteszik nekem a kérdést ismerősök, hogy ugyan miért jobb koreai popzenét hallgatni, mint amerikait? Ez is csak pop, ugyanazokat a ritmusokat, hangulatokat, dubstepet, ütemeket használják, mint Beyonce és a többiek, ráadásul olyan nyelven énekelnek, amit nem is ért a rajongók többsége. Elgondolkodtam hát azon, hogy ÉN miért szeretem a K-popot és miért nem hallgatok amerikai popot, holott, tök igaz, hogy ez is csak pop. De mégsem igaz, mégsem "csak pop", és hiába ugyanolyan zenei trendek vannak Koreában, mint másutt, a K-pop egyszerűen más. Egyszerűen több. Többet ad. Mit, hogyan és miért? Olvasd el alább!

Üdvözlünk a K-pop világában. Élvezd, mert egyhamar nem mész sehova!

Érzelem, érzelem, érzelem

Amikor rátaláltam a K-popra, én sem hittem, hogy egyszer csak lekerülnek majd a lejátszómról, sőt a számítógépemről is a nyugati popzenék. De lekerültek. Hallgatok ugyan például japán rockot, török rockot, kínai popot is, de 98%-ban koreai dalok uralják az életemet, és egyáltalán nem bánom. 

Nem vagyok zenész, nem értek a szakkifejezésekhez, én csak egyszerű fogyasztó vagyok, és az alapján ítélem meg a zenéket, hogy mi tetszik. A K-pop hiába építkezik nyugati alapokra, egyszerűen másképp nyúl a zenéhez. Másképp fejezik ki magukat az előadók, számomra sokkal kifejezőbben, érzelemdúsabban, nagyobb átéléssel énekelnek, mint amit itthon vagy külföldön látok. Egy koreai klipnél általában gondolkodni sincs időm, mert miközben az államat kapargatom fel a földről, a másik kezemmel a százas papírzsepi után nyúlok, vagy éppen teli szájjal röhögöm a billentyűzetre a narancslét. 

Padló meet áll, áll meet padló. Ismerkedjetek meg egymással, sokszor fogtok randizni még.

Ezt az elődást most sem úszom meg könnyek nélkül...

Mert a K-pop, akárcsak a koreai sorozatok, az érzelmek hullámvasútjára épít. Egyik pillanatban bőgsz, mint az árva gyermek, hogy két perccel később teli torokból üvöltve a koreai refrént körbetáncold a szobát, majd kiköpd a tüdődet a röhögéstől, amikor a kedvenc bandád tagjai hülyét csinálnak egymásból a képernyőn.

Minőség

Nem, nem szarkazmus a részemről. A minőség nagyon is része a K-popnak. Persze nyilván vannak olyan előadók is, akik csak szeretnének a koreai hullámon lovagolni és bármi szarral kijönnek, de azok, akik a toplistákat vezetik (és sokan vannak, higgyétek el, iszonyú sokan), azok bizony adnak a minőségre. Zeneileg, hangilag, koreográfiailag, vizuálisan, mindenhogy - a koreai bandák egyszerűen topon vannak. Egy-egy videoklipre többet költenek a legtöbb amerikai előadónál, és Koreában félévente szokás új cuccal előrukkolni (ha nem hamarabb), szóval elég drága mulatság, mégis megteszik. Mert a látvány szerves része az élménynek. A videoklipek általában komplexek, hogy minél többször megnézd, mert másképp nem érted meg a sztorit. Persze vannak pofonegyszerű klipek is, amelyek nem faxniznak bonyolult történetekkel, de nem ez a jellemző. Vannak bandák, amelyek kisfilmekre szakosodtak, egy-egy videoklipjük rövidfilmnek is elmenne akármelyik filmfesztiválon. A ruhák, a smink, a beállítás, minden mozdulat egyszerűen tökéletes. 

Azt ugyan nem tudni, mennyibe került ez a klip, de a kivitelezését bármelyik hollywoodi akciórendező megirigyelhetné. A koreográfia pedig egyszerűen DOPE.

Merje bárki azt mondani, hogy zeneileg ez nem egy minőségi dal, és hogy ezek a csajok nem tudnak énekelni... 

...vagy hogy ez nem egy baromi jó zene itten...

A K-pop tele van őrült koncepciójú videókkal is, de legalább elképesztően kreatívak, és nem csak a "sportkocsi-táncoslány-nyakbafux" vonalon mozognak. Lehet mondani erre a videóra, hogy ezmiez, de senki nem vitathatja, hogy az élő szusibaba-koncepció teljesen friss, kreatív és őrülten látványos.

Show/Live

Baromi jó élő fellépéseket lehet látni. Ezek a fiúk-lányok odateszik magukat, nem csak úgy ímmel-ámmal lézengenek, hanem durr bele. Táncolnak, énekelnek, kacsintanak, iszonyú jó showkat csinálnak. Volt szerencsém több K-pop-koncerten is részt venni, híresebb és kevésbé híres bandákat is láttam élőben és azt kell mondjam, még azok is totálisan lekötöttek, akiktől egy dalt sem ismertem, úgy mentem el a koncertjükre. És nem kell feltétlen hozzá méregdrága színpadi látvány meg díszlet, a Pecsában, illetve a Dürer Kertben például egy szál kivetítő mellett lépett fel annó a Boys Republic és a Teen Top is, és bődületesen jók voltak. Párizsban az F.T. Island pedig teljesen lenyűgözött, életem egyik legjobb koncertje volt, ma is libabőrös vagyok, ha rágondolok, és mit nem adnék, ha újra láthatnám őket színpadon.

Egyszerű, mégis elképesztően megragadó koncepció Taeyang 2014-es MAMA-díjátadós fellépésén, tökéletesen kiegészítve a dal hangulatát.

Ennyi év elteltével is libabőrössé tesz ez a felvétel. Kivételes összhang.

A lányok se maradjanak ki a sorból, ez a performansz egyszerűen páratlan.

Fanszörviz, avagy a rajongókkal bánni tudni kell

Ebben az ázsiaiak egyszerűen sokkal jobbak. Közelebb hozzák a sztárokat, nem elérhetetlen vágyálmok, hanem bolondos, esendő, cukorfalat vagy éppen idióta személyiségjegyek tulajdonosai ők, akik nem félnek hülyét csinálni magukból a különféle népszerű varietéműsorokban, főzőcskézni, amikor egy hagymát se tudnak felszeletelni, bepillantást engedni a kulisszák mögé, és általában sok-sok-sok mindent megtenni a rajongókért. Persze, nyilvánvalóan ezek egy része rendezett színpadi show, az idolok valódi gondolatait, érzéseit ritkán ismerhetjük meg, de nem is ez a lényeg. A lényeg a szórakoztatás, és az nagyon megy nekik. A rajongók pedig imádják. Én is imádom. Órákig képes vagyok böngészni a Youtube-on az interjúkat, varietéműsorokat, werkfilmeket, mert jobbak akármelyik hollywoodi mozinál, szórakoztatóbbak bármelyik hazai standupműsornál, két pofára röhögök, gyakran a könnyem folyik, úgy visítok a röhögéstől (mindezt éjjel, szegény szomszédok...).

Rap Monster halálos küzdelme a.... hagymával. Bármikor lerappeli Eminemet, csak hagymát ne kelljen szeletelnie hozzá.

T.O.P lelepleződik! Avagy a sosem vetkőző idol intim titkai, természetesen a csapattársak szaftos tálalásában. Nyilván a fele sem igaz, de ettől még rendkívül szórakoztató módon adják elő.

Az interjúk nem az uncsi nyugati sablonmintára mennek, hogy na és hogy hívnak és mi a következő albumod címe, hanem mindenféle jópofa játékokat játszatnak velük, vagy éppen megríkató történeteket meséltetnek nagyon drámai zenei aláfestéssel. Egyszóval, lekötnek, odaragasztanak a képernyő elé, miközben az idol az életed részévé válik. Naná, hogy innentől megnézed majd az összes videoklipjét, feliratkozol az Instagramjára, a rajongói klubja oldalára és epedve várod a következő Youtube-feltöltésüket, legyen az akár egy fél perces beköszönő vagy a telefonkönyv felolvasása akár. És mi sem bizonyítja jobban, hogy ez működik, mint a csilliárd "reakcióvideó" a Youtube-on: mindenre reagálnak a rajongók, a táncvideókra, a varietéműsorokra, az Instagram-feltöltésekre... 

"This shit is dope, man!" Hát igen, skacok, az van, hogy ezek a K-pop-sztárok nem csak énekelni tudnak, de piszkok jól is táncolnak mellé. 

Fuck YEAH

Viselkedés

Bizony, bizony. Ez nagyban növeli az élvezeti értéket és még inkább közelebb visz hozzájuk: a koreai sztárok nem viselkednek bunkó celebek módjára, legalábbis igyekeznek nem úgy viselkedni. persze mindig akad egy-két renitens idióta, akinek aztán szépen el is kaszálják a karrierjét: mert Koreában nincs durvább dolog annál, ha egy híresség el van szállva magától. Alázat, kedvesség és szerénység nélkül ebben az iparban nem lehet boldogulni odaát. Egyszer nyilatkozz olyat, hogy te vagy az atyaúristen, másnap csomagolhatsz is. Tisztelettudónak kell lenni, egymással is, a rajongókkal meg pláne. Ettől még szerethetőbbek a figurák.

Ki akar bunkó faszkalapokat és rinyáló macákat nézni a képernyőn? Senki. Mármint, arrafelé ez nem menő, csak nálunk, ahol külön műsort is szentelnek bunkó celebfaszkalapoknak és rinyáló celeblibáknak, mert nálunk ez a kulturális-társadalmi színvonal a tévében. Odaát a Berki Krisztián-féle kirakatcelebeket nem hogy képernyőre nem tennék, de úgy rúgnák hátsón, hogy Tokióig repülnének szlalomban. Ki akarna a gyerekeinek a tévében ilyeneket mutogatni? Arrafelé senki. Jó magaviseletű, illedelmes és kedves embereket szeretnének példaképnek. Hát én inkább azt nézem, ahogy G-Dragon 65-ször meghajol a nála fiatalabb énekesek felé is, mint ahogy Berki a heréit vasaltatja.

Szubkultúra

A K-pop egy igazi szubkultúra, ami azt jelenti, hogy a rajongói valamivel összetartóbbak más stílusok rajongóinál. Rengeteg-rengeteg fantasztikus embert ismertem meg a K-pop által, amiért örökké hálás leszek a sorsnak. A rivális rajongói táborok bár néha hajba kapnak egymással Koreában, a nemzetközi rajongók általában nagyon barátságosak, mert örülünk, ha összefutunk olyasvalakivel, aki hasonló dolgokat szeret. Ha meglátunk az utcán valakit, akinek K-popos táskája vagy pólója van, felderül az arcunk. A K-pop-mémgyárak pedig szubkultúrához méltóan támogatják az örök koreaipop-barátságot. Keblemre, sorstársak!

Hát ezért szeretem én a K-popot jobban bármilyen nyugati műfajnál. (És most elvonulok megnézni a Weekly Idol legújabb epizódját, bocs!)

A fejed, mikor valaki megkérdi, K-popper vagy-e.

 Mikor K-popos viccet sütsz el és valaki megérti: "mostantól te vagy az új legjobb barátom".