Teszi fel nekem a kérdést a főnököm, felhúzott szemöldökkel.

Ülünk a businessvacsorán, helyi holland étterem, a szokásos holland steakmenü-választékból próbálom kihalászni a legkevésbé véres verziót (mást itt nem lehet enni, kis városka ez, van egy görög étterem, meg egy indonéz, egy japán, de ezekben már voltunk korábban). Az előételnek felszolgált fűszeres vaj–ropogós kenyér kombináció majszolása közben ugyanis ráterelődik a szó az én Korea-mániámra. Főnök tapasztalt róka, voltak neki mindenféle ügyfelei, koreai gyárakkal is dolgozott, ismeri őket, mint a rossz pénzt - és nem is szeret velük dolgozni.

Vajazza a kenyeret, és közben mesél. Volt ő annak idején account managerként koreai vállalatnál tárgyalni, feljebbvalókkal együtt. Ez a mi kis cégünk egy eléggé globális vállalat, nem valami sarki fűszeres, egy átlag magyar lakásban megtalálható világmárkák 80%-a vesz tőlünk alapanyagot a gyártáshoz.

"Koreai cégnél speckó a parkoló", mondja a főnök. "A legjobb helyeken azok a vendégek - urambocsá, üzletfelek - parkolhatnak, akiknek koreai márkájú az autójuk. Akiknek nem, azok a telep másik végében kapnak csak helyet, és mindegy, hogy Kis Miska vagy, vagy az Apple igazgatója. Gondolhatod, jó időben még csak-csak átsétálsz tíz percet az ipartelep másik végébe, de esőben-fagyban?" Feljebbvalók beintettek a koreai cégnek: kösz, de ilyen bánásmód mellett nincs kedvünk veletek üzletelni.

Meg ugye, az Európába küldött koreaiak inkompetensek is. Legalábbis nem nagyon van döntési hatáskörük. Lótifutiznak itt 1-2 évet "tapasztalatszerzésnek", aztán csere. Isznak, mint a gödény, hajnalig buli, délben bemásznak az irodába taccson. "Költöztek a gyárban", meséli a főnök, miközben szabdalja az istenes adag sztéket, "a konténerirodából az elkészült irodaházba. Holland srác cipeli a mozgó fűtőtestet, mire koreai főnök vállon veregeti: hagyjad csak, erre vannak a gyakornok lányok. És odacsettintett egy kiscsajt, hogy cipelje ő a radiátort. Sok koreai nő volt a gyárban. A menedzserek között egy se."

Bólintok, finom a kacsamell-szték, az egyetlen szárnyasétel az étlapon. "Igen, Korea csehül áll a női munkavállalással, az egyenlő bánásmóddal, meglehetősen férfiközpontú még mindig a társadalom. És hát a munkaórák száma is elég gáz, este tízig is dolgozni kell, utána kötelező ivászat a főnökkel."

"Nehéz az ázsiaiakkal dolgozni, más világ, más mentalitás. Nagyon", hörpinti fel a holland sörét a főnök.

"Szóval mégis mit szeretsz a koreaiakban akkor?"

Megáll a villa a kezemben, fél úton a narancsos krumplipüré és a vörösboros párolt lila káposzta között. Egy pillanatra bambán bámulok a tányéromba. Hát kétségtelen, hogy nem egyszerű a koreaiakkal. Patriarchális társadalom, elnyomott, lenézett női alkalmazottak, ósdi elképzelések a nők és a háztartásbeliség viszonyáról, embertelen munkahelyi körülmények és követelmények, mindennek tetejében pedig totálisan más munkalogika. Ez mind valóban így van.

Tényleg, mit is szeretek én bennük, ha amúgy ennyi mindenben sokkal rosszabbak nálunk...?

"Nem hiszem, hogy létezik tökéletes ország vagy vállalat. Mindenütt vannak dolgok, amik rosszabbak, de olyanok is vannak, amelyek jobbak. Tetszik a hagyományos kultúrájuk, tetszik a nyelvük, szeretem a zenéjüket, a filmjeiket, és sok egyebet. Az, hogy szeretem Koreát nem jelenti azt, hogy nem látom a hibáikat, vagy nem ismerem el, hogy sok mindenben kell fejlődniük. Attól, mert vannak dolgok, amik nem jól működnek, még szerethetem őket, azt hiszem. Annak, akit szeretünk, nem kell tökéletesnek lennie."

Főnök mosolyog, hümmög, rendel egy kávét, "jövőre meglátogatom a lányom, Tokióban tanul."

(Az írás megtörtént beszélgetést dolgoz fel)
(Kép: techinasia.com)