Van egy kicsike kis nép túl az Óperencián, akik nagyon-nagyon szegények és elnyomottak voltak. Aztán kihúzták a fejüket a hátsójukból és ripsz-ropsz olyan gazdaságot rittyentettek, hogy Milton Friedmannek is kettéálltak a fülei. Dél-Korea ugyanis olyan nemzetgazdaságot épített ki, ami fittyet hányva a nyugati szabad versenyes piac törvényeire, virul mint az orgona tavasszal.

Minden a '60-as években kezdődött, miután a koreaiak rájöttek, hogy kezdeni kéne valamit magukkal a japán invázió meg a szomorú koreai háború végeztével. Ekkoriban alakultak meg a családi vállalatok azoknak a gyáraknak a felvásárlásával, amiket a japánok hagytak hátra. A kormány nagy terveket tűzött maga elé: terjeszkedni, terjeszkedni, terjeszkedni. Az agresszív gazdaságpolitika szerves részévé váltak ezek a családi alapítású cégek, a csebolok. A formula a következő volt: a kormány korlátlanul nyomta a pénzt ezekbe a vállalatokba, akik cserébe teljesítették a terjeszkedési kvótát a piacokon. A kormány törvényekkel biztosította, hogy a cseboloknak jó legyen - cserébe jó lett a gazdaságnak is. A kis lutricégek óriás konglomerátumokká duzzadtak, mivel gyakorlatilag a "mindegy micsoda, felvásároljuk" politikát követték - állami hitelen. Így lett például a szerény kis tésztagyárnak induló Samsungból elektrotechnikai világóriás.

Samsung Town, Szöul

Szóval a kormány nyomatta a támogatást, a csebolok meg hozták a profitot. 1960 és 1994 között a GDP évente 10%-kal nőtt. Az 1990-es évekre a koreai GDP csaknem 30%-át a 30 legnagyobb csebol bevételei tették ki. A kulcsszó az export volt. A koreai cégek szinte kizárólag exportra termeltek, kihasználva minden lyukat a piacon. Ha nem volt még versenyképes termék, ők legyártották. Mindegy milyen területen. Így lett a Samsungnak autógyára, az LG így vándorolt a petrolkémiai iparba, de a Hyundainek (Hjonde a helyes kiejtése, nem Hjundáj) is így lett például áruházlánca. Képesek voltak totál különböző iparágakba kiterjeszkedni, és ha beszállító kellett, akkor csináltak egy céget, ami legyártotta a kívánt alkatrészt. Egy-egy csebol akár 50 különböző céget is birtokolt.

Hyundai-pláza, Csonho, Dél-Korea

Bummsakalaka, a gazdaság soha nem látott mértékben virágzott, nem véletlenül nevezik Dél-Koreát az ázsiai tigrisek egyikének. 1990-re egy koreai lakos már 638%-kal volt gazdagabb, mint 1960-ban. Egy átlagos nyugati lakos csak 72%-kal. A csebolok egyeduralkodók lettek, és a koreai gazdaság erősen függeni kezdett tőlük. 1997-ben aztán jött a fekete leves: Korea gazdasága az ázsiai gazdasági válság közepette összeomlott. A válság miatt az exportra termelő csebolok bevételei hirtelen csökkenni kezdtek, és nem bírták tovább fizetni az iszonyatos mennyiségű hitelt, amit felvettek az ész nélküli terjeszkedéshez. Az óriás vállalatpolipokat a saját csápjaik fojtogatták, több közülük ki is nyiffant, például a Kia.

A válságból egyetlen kiút volt: a csebolok megnyirbálása. IMF-nyomásra a kormány kényszerítette a csebolokat, hogy szabaduljanak meg a fölös csápoktól: azaz a fő profilba nem illő cégektől, ekkor vásárolta fel például a Samsung autógyárát a Renault. A csebolok magukba tekintettek, és rájöttek, hogy ha életben akarnak maradni, alkalmazkodniuk kell az erősen globalizálódó piachoz. Míg a liberális gazdaságpolitikát folytató Kim Dedzsung-kormány az amerikai stílusú piacgazdaságot próbálta meg bevezetni az országban, a csebolok újraszerveződtek, tanultak és újra megerősödtek. 2008-ban ismét olyan ember ült Korea elnöki székébe, aki csebolpárti, maga is a Hyundai egyik leányvállalatának vezére volt korábban. Az újra megerősödött csebolok ismét termelni kezdték a lóvét, és olyannyira bevált az alkalmazkodó életmód, hogy míg a világ zsíros kenyéren tengődött a 2008-2009-es gazdasági válságban a villany lekapcsolásától rettegve, a koreai csebolok vidáman terjeszkedtek tovább a piacokon. Csak egy pillanatkép erejéig: a Hyundai 11%-kal növelte az eladott járművek számát a válság alatt, miközben az autógyárak többsége bezárt vagy csökkentett gyártásra állt át, Amerikában a General Motors meg csődöt jelentett.

A Big Bang az LG modelljeként

Dél-Korea ma a világ technológiailag legfejlettebb országa. Szöulban 2015-re minden közterületen ingyenes wifi lesz, ami a tömegközlekedési eszközökön (beleértve a metrót is) szabadon használható, olyan letöltési sebességgel és jelerősséggel, hogy 70 km/h-val közlekedő autóban is lehet majd streamingben filmet nézni az interneten. Mindezt pedig a papíralapú tankönyvek kidobása követi majd, minden diák tableten fog ezentúl tanulni.

A csebolok pedig, köszönik szépen, jól vannak. A Samsung Korea GDP-jének 20%-át termeli ki, de a teljes GDP 70%-át adják a legnagyobb csebolok összesen. Persze nem fenékig tejfel az ő világuk sem, a korrupció mindennapos botránytéma a berkeikben, de a kormány szemet huny felettük, hiszen dől a zsé, a gazdaság virágzik, egy vállrándítással elintézték, hogy az adócsaló Samsung-elnöknek ne kelljen börtönbe mennie, a bíró szerint ugyanis túl nagy veszteség lenne a gazdaságnak, így közmunkával és némi zsebpénznyi büntiösszeggel meg egy ejnye-bejnyével elengedte a vezért.

Akárhogy is, a koreaiaknak bejött a dolog. Talán mert nem a hátsó felükön ücsörögve várták, hogy majd az IMF meg az azeriek kihúzzák őket a szarból, hanem felvették a lapátot és kiganéztak maguk után, de rendesen.